Gorka Géza

Gorka Géza

 (1894-1971)
Szerző: P. Szabó Ernő

A fazekasmesterség alapjaival id. Badár Balázs mezőtúri mester műhelyében ismerkedett, visszaemlékezéseiben 1917-et tartotta keramikusi pályája kezdetének. 1920-1921-ben Karlsruhéban és Leutkirchenben Max Leugernél és Paul Mann-nál tanult rajzolni és festeni. 1955: Munkácsy-díj; 1958: Világkiállítás, Brüsszel, Grand Prix; 1959: érdemes művész; 1963: Kossuth-díj; 1969: Munka Érdemrend, 1970: II. Országos Kerámia Biennálé, nagydíj; 1996: Verőce díszpolgára. 1923-ban hozta létre Nógrádverőcén a Keramos Rt. agyagipari műhelyt, itt készült népművészeti jellegű használati tárgyait első alkalommal az Országos Magyar Iparművészeti Társulat Karácsonyi Kiállításán mutatta be az Iparművészeti Múzeum-ben. 1924-ben kötött házasságot Kovács Irénnel, a család nógrádverőcei villájába költöztek, amely élete végéig a művész otthona volt; 1972-től Gorka Géza-emlékmúzeum. 1927-ben kilépett a Keramos Rt.-ből, saját műhelyt épített, amelyet 1932-ben tovább bővített, az évtized végére 15-20 alkalmazottal dolgoztatott. A műhelyben készült munkák rendszeresen szerepeltek a korszak magyar kerámiáját itthon és külföldön bemutató tárlatokon. Az 1934-es Brüsszeli Világkiállításon aranyérmet, az 1937-es Párizsi Világkiállításon és az 1939- es New York-i Világkiállításon Diplome d’Honneurt kapott, 1940-ben, a Milánói VII. Nemzetközi Iparművészeti Kiállításon Grand Prix-vel jutalmazták. 1942-ben az Első Országos Magyar Keramikai Kiállításon, amelyen százhúsz kerámiával, külön teremben mutatta be negyedszázados pályafutása eredményeit, Állami Iparművészeti Aranyérmet kapott. Ugyanebben az évben készített kerámiafalat a budapesti Nemzeti Sportcsarnok számára. 1943-ban Losoncon megszervezte a Nógrádi Palóc Háziipari Keramikai Műhelyt, amely huszonöt munkással 1944 végéig dolgozott. 1946-ban Balassagyarmat környékén végzett felméréseket a háziipar fejlesztése érdekében, majd Pécsett, a Zsolnay gyárban Zsolnay-Mattyasovszky László vegyészmérnökkel végzett kísérleteket magas hőfokon (1200 °C) égetett kerámiák sorozatgyártásához. 1959-ben kerámiái a Magyar Népköztársaság ajándékaként a faenzai Nemzetközi Kerámia Múzeumba kerültek. 1962-ben felügyelete alatt 12 művéből sorozatot készítettek az Iparművészeti Vállalat budapesti műhelyében, ettől kezdve rendszeresen együttműködött a vállalattal, amelynek művészi tanácsadója lett. 1963-ban az Iparművészeti Tanács zsűrielnöke lett. 1967-ben kerámiával társított üvegablakok és lámpák kivitelezését kezdte meg. Ugyanebben az évben a Magyar Iparművészeti Főiskola tiszteletbeli tanára címet kapta. Intézményes keretek között nem tanított, de főiskolán kívüli tanítványa volt többek között Probstner János, Ortutay Tamás, Csavlek Etelka. 1970-ben a Zebegényi Nyári Művészeti Akadémián tanított. A 20-as évekre kialakult – elsősorban a magyar népi kerámia és a keleti művészet által inspirált – egyéni stílusának a funkcionális szemléletmód, a szűkszavú formázás mellett a felületkialakítás, a sokféle máztechnika virtuóz alkalmazása volt fő értéke. A palóc népművészet, a habán kerámia fémes festékeinek színeihez a fakturális hatások iránti érdeklődés társult, a kezdetben elkülönítetten kezelt forma és díszítőmotívum egységes egészként való kezelésének szándéka. A mintegy a természeti folyamatok eredményeként formált felületek plaszticitásának művésze volt, a prehisztorikus korok kézzel alakított formáit a legkorszerűbb technológiákkal, a magas hőfokon, 1000-1200 °C-kon égetett mázakkal ötvözte. Pályája utolsó időszakában a kovácsoltvas és az ólmozott üvegablak technikai-kifejezési lehetőségei foglalkoztatták, az üveget jól kiégetett terrakotta hálózatba, raszterrendszerbe foglalta, fali vagy ablakdekorációként, lámpaburaként alkalmazta.

Forrás: artportal.hu

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük